Prológus (Dear Diary)

Sziasztok!

Január 5-e van, ahogy ígértem, meghoztam a prológust. Kicsit izgulok, hogy mit szóltok majd hozzá... :) Ha van itt olyan, aki ismerte a korábbi történeteimet, akkor az láthatja, hogy ez magamhoz képest egy viszonylag hosszabb prológus lett.

Mielőtt még belecsapnánk a történetbe, szeretném megköszönni, hogy máris van 8 ember, aki feliratkozott, nem is tudjátok elképzelni, hogy ez mekkora löketet ad már így a legelején! A bejegyzések alján tudtok pipálni, hogy elnyerte-e a tetszéseteket az adott rész, nagyon hálás lennék, ha használnátok ezt a funkciót, illetve egy-két kósza kommenttel is nagy örömet okoznátok!

Mivel még be sem mutatkoztam, annyit mondanék magamról röviden, hogy a nevem Sophie és 21 éves vagyok. A One Direction iránti szeretetem még viszonylag friss, ám annál erősebb. Nagyon szeretek írni, ez a 3. történetem, de az első, aminek Harry a főszereplője.

Nem is rizsázok tovább, a jövőbeni fejezetek előtt nem fogok ennyit fecsegni, ezt megígérem! :)) Kattintsatok tovább a prológus olvasásához.

Jó szórakozást kívánok mindenkinek, Soph xx

2009. október 14.
Kedves Naplóm!
Vége egy újabb napnak, egy újabb szenvedésnek abban az átkozott iskolában. A napom fénypontja az volt, amikor a folyosón megláttam Harryt. Nem vagyok benne biztos, de mintha rám mosolygott volna. Én persze vigyorogtam, mint a vadalma. Nem értem, miért nem vesz észre. Tudom, hogy nem vagyok se kiemelkedően szép, se modellalkat, de annyira szeretem őt. Mindenemet odaadnám neki, csak egy szavába kerülne. Ah, most megyek is, készülnöm kell a holnapi töri dogára, aztán pedig Sophiával chatelek majd.

2009. október 17.
Szia, kedves új Naplóm!
Nem tudom, hová lett az elődöd. Teljesen úgy emlékszem, hogy elraktam tegnap, amikor suliba mentem, délután viszont nem találtam. Talán csak anyu keverte el, amikor takarított, fogalmam sincs, majd megkérdezem, ha hazaér. Remélem, nem került illetéktelen kezekbe, bele sem akarok gondolni, mi történne, ha valaki elolvasná. Minden titkom, minden Harryvel kapcsolatos vágyálmom abba írtam. Még egyszer átnézem a szobát, hátha megtalálom. Kívánj sok szerencsét!

2013. december 13.
Végre van egy kis szabadidőm, az elmúlt napok hihetetlenek voltak. Interjú itt, fotózás ott, divatbemutató amott. Éppen a lakást csinosítgattam, nem tudtam, lenne-e még időm karácsony előtt feldíszíteni, ezért a mai napra iktattam be ezt a programot. Szerettem ezt csinálni, bár semmi karácsonyi hangulatom nem volt. Mióta a szüleim elváltak, anyukám pedig másik országba költözött az új élettársával, az évnek ezen időszakában mindig magányosnak érzem magam. Persze itt van Sophia, de ő sem töltheti velem minden egyes percét.

Ahogy  ezen gondolkodtam, épp a nappaliban tettem-vettem, ahol háttérzaj gyanánt ment a TV, hogy melyik csatorna, arról fogalmam sincs. Nem is figyeltem a műsorra, egészen addig, mígnem egy ismerős hangra lettem figyelmes.

- Harry, itt egy újabb rajongói kérdés hozzád, idézem: „Van bármi, amit eddigi életed során megbántál?”
- Nincs – érkezett a tömör válasz rövid gondolkodás után. – Nyilván nem vagyok tökéletes ember, mint ahogyan senki sem az. Nyilván hibáztam én is, de hogy megbántam-e valamit? Nem. A hibáink is éppúgy hozzájárulnak ahhoz, hogy olyan emberré váljunk, amilyenné akarunk. Ameddig nem ártok senkinek, addig nincs mit megbánnom.

- Hogy nem ártasz senkinek, te szemét?! Akkor minek nevezed azt, amit velem tettél, hm? – Üvöltöttem a TV képernyőjének, ahol Harry Styles elismerő szavakat és vállveregetéseket kapott rövid monológja után.

Forrtam a dühtől, legszívesebben leborítottam volna a TV-met az állványról. Már majdnem meg is tettem, amikor megcsörrent a mobilom. Dylan, a menedzserem volt az. Semmi kedvem nem volt beszélni vele, elgondolkodtam rajta, hogy kinyomom, de aztán rájöttem, nem tehetem ezt.

- Igen? – Szóltam bele.
- Ne haragudj, hogy a szabadnapodon zavarlak, Vanessa. Valószínűleg nem fogsz örülni annak, amire kérlek, de nem tudtam mit tenni.
- Mondd csak nyugodtan.
- Holnap lesz egy jótékonysági est, néhány Laura Withman ruhát kellene bemutatni. A modell eltörte a lábát, így ő nem tud megjelenni. A szervezők mindenképpen téged akarnak, mit mondasz?
- Ez esetben természetesen nem mondhatok nemet, illetve tudod, hogy Laura az egyik kedvenc tervezőm. Mikor, hol?
- Elküldöm sms-ben a címet – felelte, majd letette.

A hátam közepére sem kívántam egy újabb bemutatót, de a körülményekre való tekintettel nem tudtam nemet mondani, mindemellett pedig a karrierem során végig arra törekedtem és törekszem, hogy ne gondoljanak egy ócska, hisztis, buta libának, aki elszállt attól, amit elért.

E gondolatok kíséretében az utolsó girland is felkerült a helyére. Nagyot sóhajtva ültem le a kanapéra, épp csatornát akartam váltani, amikor azonban ismét érdekes dologra lettem figyelmes.

- Ha jól tudom, holnap részt vesztek egy jótékonysági esten, így van?
- Igen, már nagyon izgatottak vagyunk, az új albumról fogunk előadni néhány számot.
- Rendben, fiúk, kíváncsian várjuk. Ott találkozunk.

- Ott találkozunk – ismételtem a riporter szavait, fejemben pedig egy pillanat alatt összeállt a terv. A bosszú.